Száz évvel ezelőtt született a múlt század második felének egyik nagy formátumú pedagógusa, közéleti személyisége, aki a neveléstudomány minden területén aktívan és eredményesen működött. Az utókor nemcsak pedagógusként, hanem szakíróként is számon tartja: élete során harminckét önálló kötete, füzete, valamint közel félezer cikke, tanulmánya jelent meg. Élete kettős vonzásban tellett el: tanított (ha nem is mindig iskolaszerűen, mert pedagógusok tanítójaként dolgozott évtizedeken át; tanfolyamokat vezetett, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett) és írt. Íróember volt abban az értelemben is, mint ahogyan a XIX. század második felétől a nép- és polgári iskolai tanítók, tanárok hivatásbeli kötelességüknek tartották, hogy a tanító- és tanáregyesületek helyi és országos kiadványaiban, a Néptanítók Lapjában, a Nemzetnevelésben, majd a Köznevelésben és sok más lapban hallassák a hangjukat, különösen, ha jobbító szándékkal a „végekről”, a kis tanyai, pusztai, kisközségi iskolák gondjairól szóltak. Ők valóban a pedagógia sűrűjében voltak: tanítók, népművelők, megbecsült közéleti emberek, akik számára a hivatás egyet jelentett a mindent felvállaló és a megoldást önként teljesítő kötelességgel. Közülük az egyik: Fonay Tibor.