Olvasási idő: 
8 perc

Kosztolányi Dezső az olvasás jövőjéről

Ez a század az újdonságok, a felfedezések és találmányok százada. Az én védencem, a könyv viszont felfedezések ósdi találmányának szimpla és régi, mint halottjaink csontja. Krisztus előtt 2500-ban, Babilonban voltak agyagtáblákra ékírással rótt könyvek, a Krisztus előtt hetedik században, Ninivében pedig már könyvtárak is.
Ezek a könyvek és könyvtárak hasonmásai a maiaknak. Bizonyos önérzettel mutathatnák rá erre a dicső családfára. De tudom, hogy a könyv nem divatcikk ma, és a jelen más egyebet bámul.
Ennek a Gutenbergje Edison és Marconi, Blériot és Lindbergh. Inkább nézi a könyvet a mozi képeiben, inkább hallgatja a könyvet a rádió hangszórójából, amely az emberi hangot mindenütt jelenlevővé teszi.
Inkább a kilométerekkel és mérföldkövekkel viaskodik.
Nincsenek többé távolságok. Ázsia, Amerika és Ausztrália egyformán közel van hozzánk. Repülőgépen, léghajón sétálunk át az egyik világrészből a másikba, gépkocsikkal szeljük át a glóbuszt. Ez nem lekicsinylendő vívmány. Úgy látszik, lebírtuk egyik ősi ellenségünket, a teret. Az emberiség részegen és megbűvölten vágtat előre a földön, vízen, levegőben: tudja, hogy még mindig nem érkezett el a végső határig, hogy a gépek, amelyek a képet és a hangot közvetítik, még mindig tökéletesülhetnek, a közlekedési eszközök még mindig gyorsulhatnak, az iram mindig szédületesebb lehet.
Egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség kicsit megdöbben majd. Mivel érzi, hogy már mindent láthat és hallhat, amit óhajtott s, hogy mindenhová eljuthat az eddiginél sokkal rövidebb idő alatt, észreveszi, hogy a célt összetévesztette az eszközzel, s nem az a fontos, hogy valamit másként lát és honnan hall, hanem az, hogy mit lát, s eszeveszett rohanásában hirtelen gondolkodni kezd azon is, hogy hová és miért siet annyira.
Ha ezt a kérdést szegeznénk annak a vidám motorbiciklis ifjúnak, aki százhúsz kilométeres sebességgel robog az országúton, kötve hiszem, hogy felelni tudna rá. Legtöbb esetben kiderülne, hogy magáért a sietségért siet.
Nyilván az emberiség is ilyen zavarban lesz a számonkérés és kiábrándulás e történelmi pillanatában.
Belátja majd, hogy mindenhová elmehet, de már semmi értelme annak, hogy elmenjen akárhová is.
Ekkor majd magába száll s tűnődik az útjáról, rendeltetéséről. Választ is keres erre a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál.

Erre felel majd a könyv. A könyv, amelyet lenézett és sutba dobott. A könyv, az álmodozók irka-firkája, a haszontalanság lomtára, amely oly szürke az arany valóság mellett. A könyv, amelyet holtnak hitt, az ócska, vén salabakter, minden élet kútforrása. A könyv, amely fölmérte lelke délköreit, kibányászta agya mélyét, s a legnagyobb magasságba a legmesszebb távolságra vitte az előző nemzedéket.
A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.
A könyv ez a medicina, ez a lelki gyógyszer, amint  Osymandias egyiptomi király nevezte; ez a „beteg lelkeknek való füves könyvecske”, amint egy bájos magyar költő nevezte. A könyv, amely tékozlóan odaadja magát, és sohasem fukarkodik, sohasem titkolózik. A könyv, ez az ékszertartó, amelybe a legértékesebbek mentették bele kincseiket. A könyv, mely századok során volt márvány, érc, papirusz, hártya, kéreg, viasz, fatábla, bőr és rongy, de változtatva anyagát mindig megtartotta belső rejtélyes mivoltát. A könyv, ez a tekercs, ez a gyöngy. A könyv, amely az ókorban és a középkorban kolostorok homályában ritka, egyetlen gyémánt volt s a nyomtatás föltalálásával oly általánossá vált, mintha az utcán kavicsként heverne a gyémánt, s a szellemi jólét oly magasra fokozta, mintha gyárilányaink fülében briliáns szikráznék.
A könyv, amely által megismerjük elődjeinket, hírt kapunk a múltból, és nélküle szellemi sehonnaiak lennénk, bitang jöttmentek, akikre nézve nem is léteznék az, amit előttünk a járó testvéreink tapasztaltak és láttak.
A könyv, amelynek segítségével utódjainkkal érintkezünk és üzenünk a jövendőnek. A könyv, amely nem csak azt tette lehetővé, hogy Budapestről New Yorkba és Yokohamába szálljunk, hanem azt is, hogy elzarándokoljunk a Krisztus után való tizennyolcadik századba és benyissunk a Krisztus előtti nyolcadik századba, mint egy szomszédos szobába. A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, megállította az időt.
Ennél nincs nagyobb csoda. Mindig a legegyszerűbb dolgok a valódi csodák.
Freud professzor egy baráti társaságban egyszer ezt mondta: csoda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy két-két ember a puszta szó által megérti egymást.
A könyv is ilyen, mindennapi csoda. Hadd mámorosodjam meg ettől a gondolattól. Hadd vegyem kezembe a könyvet, mely oly magától értetődő, mint az elemek, és mégis megfoghatatlan. Forradalmian nagyszerű, mint minden, mihelyt mélyebben és tüzetesebben szemléljük. Hadd mutasson magasba. Tekintsék alakját, amely zárt egységben téglához hasonlít. Évezredeknek kellett elmúlniuk, amíg magára öltötte ezt a formát. Annakelőtte lapos volt és merev, mint a kőlap, majd gömbölyded pálcára göngyölték, majd hosszúsága szerint mérték, akár a filmeket. Voltak húsz méter hosszú könyvek is. Ezeket egymás mellé fektették a polcra vízszintesen. Csak később támadt az a most természetesnek tetsző ötlet, hogy lapjait négyszögletűre vágják, egymás fölé rakosgassák és függőlegesen állítsák a könyvtárba. Martalis még csodálkozik ezen az elmés leleményen. Valamint az építkezés is sokáig egyszintű maradt, s a falvak, városok széltében terjeszkedtek mindaddig, amíg kevesen éltek a világban és csak azután vontak emeletet emeletre, az emberek elszaporodásával, azonképpen a könyv is  csak azóta emelkedik magasba, tör fölfelé, amióta a gondolatok, az érzések megsokasodtak és egyre többen érzik szükségét, hogy ezekkel a téglákkal a szellem tornyait és felhőkarcolóit építsék, gátakat és bástyafokokat az elmúlás ellen. Egy életen át majdnem mindenkinek összegyülemlik annyi becses tapasztalata, fájdalmas mondanivalója, amit senki másra nem bízhat, csak a könyvre. Ez a védekezés és a föllebbezés egy magasabb fórumhoz. Ez szolgáltat igazságot a kárvallottaknak, akik a kortársak között nem találnak igazságot. Ez az istenek időnkívülisége és a diplomaták területenkívülisége és salvus conductus (menedéklevél), átszállójegy a leendő századokba, reménység, hogy a néma betűk valamikor megszólalnak s a papíron elraktározott, szunnyadó eszmék felébrednek másokban. Ez ad nekünk szólásjogot azután is, hogy a könyörtelen természet megvonta tőlünk a szót, s gégénk elporlad és testünk semmivé válik. Ezáltal beszélnek a halottak. Ez töri be a kripták bronzkapuit. Ez életünk örökkévalósága. Ez hirdeti azt, hogy a jobbik részünk fönnmaradhat, hogy mégsincs egészen halál és, hogy van föltámadás.
Dicsőség a könyvnek.


 

FORRÁS:

Literatura, 1929. 6.sz. 197-198. p.