Elvis Presleyről is tanulnak a kínai történelemórán

^[1] A kínai gyerekek rengeteget tanulnak. A mondat lassan frázissá válik, mégis, új értelmet kap, ha személyesen is meggyőződhetünk igazságtartalmáról. A Nemzeti Felsőoktatásba Belépő Vizsgára, a Kao Kaóra készülő, 19 éves Mao Hszin-zsui még európai turistaútjára is becsomagolta néhány tankönyvét. Nem akart két hetet kihagyni a tanulásból – noha akkor hivatalosan a szünidejét töltötte. Nem mellesleg jól tette, mert így mi is bepillantást kaphattunk a kínai történelemoktatásba, elsősorban az ő tankönyvein keresztül.

Kínában, Magyarországhoz hasonlóan, megkülönböztetik az alap- és a középfokú oktatást, ott mindkettő hatéves képzést jelent. A középiskolás időszakot ugyancsak két részre bontják, ezek közül az elsőt nevezhetjük alsós, a másodikat felsős középiskolás szakasznak. A kínaiak nagyjából hasonló tantárgyakat tanulnak, mint a magyar kortársaik, természetesen ezek közé tartozik a történelem is. A 13 és 18 év közötti kínai diákok minden évfolyamon tanulnak történelmet, méghozzá színvonalas, jól illusztrált, gazdag tényanyagot tartalmazó könyvekből. A felső középiskolás – 16–18 éves – tanulók hetente legalább öt-hat történelemórán vesznek részt, azaz a tantárgyra fordított időmennyiség esetükben meghaladja magyar kortársaikét. Nemcsak e tantárgy esetében ilyen magas az óraszám, hanem általában is elmondható, hogy a kínai tanulóknak több órájuk van hetente, mint a magyar diákoknak.

A magas óraszám ellenére az egyes történelmi témákat nem tanulják hosszan, nem vesznek el részletekben. Alig akad olyan téma, amellyel két-három leckénél többet foglalkoznának. Sőt, a leggyakoribb az „egy lecke, egy óra” haladási ütem. A diákoknak szinte minden tárgykör végén számot kell adniuk a tudásukról. A tanultak kikérdezése általában írásos formában történik, a szóbeli felelet ritka kivételnek számít. Az írásbeli számonkérés előnyben részesítését némileg indokolhatja a magas osztálylétszám: a tanulók létszáma gyakran negyven körüli. A történelemtanítás során kötelező olvasmányok nincsenek, ugyanakkor a tanárok szívesen veszik, ha valaki „hozzáolvas”, azaz saját érdeklődése alapján kiegészíti a tudását. A történelmet fontos tanulni, mert érettségi tantárgy, úgy, mint nálunk.

A magyar történelemoktatás az őskor bemutatásával kezdődik, s időrendben haladva dolgozza fel a tananyagot, eljutva a közelmúltban történt eseményekig. Ugyanezt az időtávot fogja át a kínai oktatás is, de a diáknak sokkal szélesebb körből, nagyobb ismeretanyagot kell elsajátítania. Közismert tény, hogy Kínáé a világ egyik legősibb civilizációja, a Sárga-folyó környékén már Krisztus előtt nyolcezer évvel kialakult a földművelő életmód. És ez már része a tananyagnak... A kínai oktatás kreativitást vár el a tanulóktól, ugyanakkor megköveteli a lexikális ismeretek elsajátítását is. Vagyis teret ad egy adott témán belül a bővebb ismeretanyag beépítésének, de pontosan kijelöli a törzsanyagot.

A középiskola felső három évfolyamán évfolyamonként kettő, összesen hat tankönyvet használnak a történelemoktatásban. A két tankönyv közül az egyiket – nevezzük alapkönyvnek – mindenkinek fel kell dolgoznia a történelemtanulmányai során. A másik tankönyv feladata, hogy kiegészítse, bővítse és más forrásokat is bemutatva szemléltesse az alapkönyvben feldolgozott törzsanyagot. A tananyag egészét a két tankönyv együtt alkotja, a kiváló tanulmányi eredmény eléréséhez és a mélyebb történelmi ismeretekhez nélkülözhetetlen mindkettő ismerete.

A vizsgálat középpontjába a 16 és 18 év közötti, érettségire készülő középiskolásoknak íródott történelemtankönyvek közül a három alapkönyvet állítottam. A történelemtanítás törzsanyagát feldolgozó három tankönyvben a „hazai” és a nemzetközi anyagok aránya körülbelül 50-50 százalék. A kínai diákok többet tanulnak, következésképpen többet is tudnak Európáról, mint mi róluk. Az általam látott könyvekben a külföld azért nem jelenti a teljes nagyvilágot: a tananyag jórészt Európáról és kis mértékben az Amerikai Egyesült Államokról szól. A felső középiskolások tankönyvei és más történelemkönyvek alapján azt az érdekességet emelhetem ki, hogy a kínaiak a magyarnál tágabban értelmezik a történelem tananyagát. Az elsajátítandó témák között van néhány olyan más ismeretkör, amelynek nevébe ugyan beilleszthető a történelem szó, de kapcsolódhatna más tantárgyhoz is. A kínai gyerekek bizonyos értelemben kultúrtörténetet, alapszinten filozófiatörténetet, vagy tudománytörténetet is tanulnak a történelemórákon.

A három tankönyvben a tananyag tárgyalása áttekinthető és logikus. Kifejezetten tanulóbarát, hogy a leckék elején röviden összefoglalják a lényeget. Ez a vázlatát is adhatja az adott résznek, azon végighaladva, megfelelően kibővítve „felmondható” az anyag. A leckék a téma részletes tárgyalása mellett általában tartalmaznak egy kiegészítő jellegű külön részt, mely a téma iránt mélyebben érdeklődőknek szól. Ennek a résznek a címét körülbelül így fordíthatnánk: Hozzátartozik még.

A három könyv jól elkülöníthető tematikailag. Magyarországon az őskortól négy év alatt jutunk el a jelenig, a kínaiak viszont minden évben több évezreden haladnak át, különböző témákra összpontosítva. Az első könyv a „klasszikus” történelemmel foglalkozik, az itt feldolgozott témák szinte mindegyike helyet kaphatna a mi rendszerünk szerint készített történelemkönyvben is. (Természetesen a külföldieket meghagyva, a kínai témák helyett a magyar megfelelőt választva.) Ugyanakkor óriási időbeni ugrások jellemzik a tankönyv tematikáját.^[2]

Az első lecke feldolgozza a Krisztus előtti 23. században hatalomra került Hszia-dinasztia történetét, és az azt követő Sang-, illetve Csou-dinasztia históriáját. A következő leckék már a Csin-, aztán a Kubiláj kán^[3] által alapított Jüan-dinasztiáról szólnak; az utóbbi esetében, időben már a tatárjárás utáni években vagyunk. A negyedik lecke is kínai témájú, két olyan híres dinasztia hosszú történetét tömöríti egybe, mint a Ming és a Csing. Az előbbi 276, utóbbi 268 évig volt hatalmon; nem lehet könnyű röviden összefoglalni az 1368-tól a Kínai Köztársaság 1912-es kikiáltásáig tartó több mint fél évezredet.

A diákok az ezt követő leckével ismét jócskán visszamennek az időben, ismerkednek a világtörténelemmel. Az ókori Görögország és Róma politikai rendszerét tanulják, megismerik az athéni demokráciát. Belekóstolnak a mai jogrendszerek alapjául szolgáló római jog alapjaiba – igaz, ez tényleg csak „kóstoló”, hiszen két lecke alatt feldolgozzák ezt az időszakot.

Érdekes, hogy ebben az évben kimaradt a tananyagból az európai országok történelemoktatásában kifejezetten hangsúlyos középkor, a hetedik leckénél már az újkornál, az angol alkotmányos monarchiánál tartanak. Foglalkoznak az Egyesült Államok létrejöttével, rögtön utána visszaugranak Európába, hogy megismerkedjenek a kontinens nyugati felén kialakult kapitalista rend térhódításával, megszilárdulásával.

Érintőlegesen a magyar történelemoktatásnak is része az ópiumháborúk időszaka. Kínában részletesebben foglalkoznak ezzel – még ha a történelmüknek nem is éppen sikerfejezete –, mert jelentősen hozzájárult egy történelmi korszak lezárásához, a Csing-dinasztia bukásához. Ugyanerre az időszakra esnek a következő leckék témái is, mint például a Tajping-felkelés. Ez utóbbi a XIX. század közepének nálunk kevéssé ismert, ugyanakkor nagyon érdekes eseménysora.

A 12. leckénél jut el a tankönyv a XIX. és a XX. század fordulójához, az első kínai-japán háborúhoz, majd a vucsangi felkeléshez, amelynek eredményeként megszületett a Kínai Köztársaság. A 14. leckénél érkezünk a polgárháborúhoz, a köztársasági kormánypárt, a Kuomintang^[4] és a kínai Kommunista Párt közötti mély konfliktushoz. Ezután a második kínai-japán háborúi következik, amely korábban kezdődött, mint a második világháború, majd annak részévé vált. A tananyag Kína japánellenes háborújára helyezi hangsúlyt. A negyedik nagy fejezet az úgynevezett felszabadító háborúval zárul, amelynek végén Mao Ce-tung^[5] 1949. október elsején kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot.

A tankönyv következő nagy fejezete a szocialista rendszer taglalásával, a tudományos szocializmus elméletével foglalkozik. Kitér a marxizmusra, illetve a Lenin vezette, 1917-es orosz forradalomra (a Nagy Októberi Szocialista Forradalom elnevezést használják). A lezárás inkább az elméleté, mint a konkrét történelmi események taglalásáé, megismerhető belőle az elmúlt bő hat és fél évtized politikai konstrukciója, az ottani kifejezéssel élve a demokratikus politikai felépítés, sőt, a tanagyag kitér az újraegyesítésre is. Hongkong és Makaó visszacsatolása Teng Hsziao-ping,^[6]az akkori, első számú vezető a nyolcvanas évek közepén megfogalmazott „egy ország, két rendszer” tézisének eredménye.

Külön leckékben foglalkoznak a kínai tanulók akár aktuálpolitikai kérdéseknek is nevezhető témákkal, mint az új kínai diplomácia kora (ennek kiindulását ismét Teng Hsziao-ping működéséhez, a hetvenes évek végén az Egyesült Államokkal, 1984-ben Nagy-Britanniával kötött megállapodásához köthetjük), a kétpólusú világ taglalása, illetve annak több pólusúvá bővülése.

Ennek a tankönyvnek (is) érdekes, bár elnagyolt része a függelék, amelyben a kronológiai táblázatok és szószedet található. A szószedetben a legfontosabb külföldi nevek és szavak, illetve kifejezések olvashatók többnyire angol írásmódban és kínai átírásban. Ez segít a külföldi források és szakirodalom szóhasználatának megismerésében és további információk keresésében.

A második könyv a gazdaságot állítja a központba, s annak alapján mutatja be a társadalmak fejlődését. Itt még inkább jellemzőek a hatalmas időbeli ugrások, hiszen az első leckében még az ősi mezőgazdaságot tárgyalja – ugyanakkor a fejlett jelzőt a címbe építve azonnal jelzi, hogy az első könyvvel ellentétben nem megy vissza a Krisztus előtti 6. évezredbe, amikor Kína egy részén már létezett bizonyosfajta primitív földművelés. A második lecke az ősi kézművességgel foglalkozik, itt már megjelenik az edény-, a fegyver- vagy akár a ruhakészítés, hogy csak néhányat emeljek ki. Ezután következik a korai kereskedelem taglalása, majd a negyedik leckében eljutnak az ókor gazdaságpolitikájához.

Akárcsak az első könyvben, itt is nagy ugrás következik az időben, hiszen a második fejezet nyitányául is szolgáló ötödik lecke már a tőkés világpiaci rend kialakulását ismerteti. Említést tesz új kereskedelmi útvonalak létrejöttéről, illetve ezt követően tárgyalja a gyarmatbirodalmak megszületését, az ebből a szempontból legerősebb, legnagyobb európai országok terjeszkedését.

A következő két lecke akár a magyar tankönyvekből is kerülhetne a kínaiba, hiszen mindkét országban foglalkoznak a diákok az ipari forradalmakkal. Az első értelemszerűen a XVIII–XIX. század történéseivel, újításaival foglalkozik, kiemelve ennek az időszaknak a „szülötteit”, például James Watt gőzgépét és az úgynevezett fonó Jennyt. A következő rész már a második ipari forradalom kialakulásának okait, illetve hatását elemzi. A (részben gazdaság-) történelem tanulásában így a diákok ekkorra eljutnak a XX. századig.

A kínai tanulók ezután nem váltanak korszakot, hanem saját országukról tanulnak bővebben. Olyan érdekes kérdéseket boncolgatnak – ismét csak elsősorban gazdasági szemüvegen keresztül – mint a modern Kína gazdasági szerkezete vagy a két világháború közötti időre eső „kínai nemzeti kapitalizmus” korszaka.

A tankönyvszerkesztők ebben az esetben sajátos megoldást választottak, hiszen folytatják a XX. századi történések ismertetését a Kínai Népköztársaság megalapítását követő időszak elemzésével. Tárgyalják a kommunista hatalomátvétel utáni első időszakot, amelyben érintik az ötvenes évek nagy léptékű iparosítását, a mezőgazdaságban a termelőszövetkezetek, más néven kommunák kialakítását – ami által a többségben lévő, önellátó kistermelők magántulajdonát felváltotta a társadalmi tulajdon. Fontos a következő lecke is, mert azt a meghatározó folyamatot mutatja be, hogyan alakult át a hetvenes évek végén a szovjet típusú tervgazdálkodás az ún. szocialista piacgazdasággá. Ennek eredményeként lett a kínai a világ leggyorsabban fejlődő gazdasága, amely a legtöbb mutató szerint ma már az Egyesült Államok mögött a világ második legnagyobb gazdasága.

A hetvenes évek nyitását követően újabb lépés volt a (külön leckében tárgyalt) további modernizálás, amely méginkább gyorsította a kínai gazdasági élet fejlődését. A következő néhány fejezet már a jelennel foglalkozik – ami még egyáltalán nem történelem –, tárgyalva a járműiparban vagy a tömegkommunikációs eszközök világában elért fejlődést is.

A tankönyvszerzők ezután ismét ablakot nyitnak a nagyvilágra, s visszatérnek a XX. század első harmadának végére. A gazdasági fejlődés oldaláról elemzik a világpolitika változásait. Tananyaggá tették Franklin Delano Roosevelt híres New Dealjét, amellyel – a minden korábbinál hangsúlyosabb állami beavatkozás révén – az Egyesült Államok kilábalt a nagy gazdasági világválság okozta sokkból. Részben még kapcsolódik az Egyesült Államokhoz, de nemcsak ide tartozik a következő lecke témája, amely a kapitalizmus a II. világháború utáni változásait tárgyalja.

E könyv hetedik nagy fejezete foglalkozik a (hajdani) Szovjetunióval. Olyan fogalmakat tárgyal, mint a „hadikommunizmus”, vagy a „sztálini minta”. Kitér a Szovjetunióban a második világháború után végbement – tehát egy nyolcéves periódust tekintve még a sztálinizmus idejére eső, de nagyobb részben már az azt követő – gazdasági változásokra.

A tankönyv utolsó része a jelenbe érkezik, ugyanis a globalizációval, a kapitalista világgazdasági rendszer térnyerésével, illetve a világgazdaságon belüli regionális „blokkok” kialakulásával foglalkozik. Ahogyan az első könyv végén, ide is szerkesztettek kronológiai táblázatokat, illetve megtalálhatóak a legfontosabb szavak, kifejezések angolul is.

A harmadik könyv filozófiai alapvetéssel kezdődik. Az első leckékben Konfuciusszal,^[7]illetve a konfucianizmus ismertetésével, sőt későbbi hatásával foglalkoznak a diákok, beleértve azt is, hogyan gondolkodtak a későbbi korokban, például a Ming- vagy a Csing-dinasztia időszakában.

A következő fejezet az Európából indult eszmevilággal foglalkozik, a humanizmus és a reformáció, valamint a felvilágosodás elméleti alapvetésével ismerkedhetnek meg a diákok. A fejezetindító oldalpáron Leonardo da Vinci Mona Lisa című festménye látható. A humanizmus világát elsősorban a képzőművészeten keresztül jeleníti meg a tankönyv, némileg vegyítve a politika és az irodalom nagyjait. A kínai gyerekek megismerkednek Shakespeare nevével, majd az időben előre haladva Maximilien de Robespierre-ével, Jean-Baptiste Colbert-ével, Voltaire-ével, vagy Jean-Jacques Rousseau-éval.

A harmadik egység újra Kínával foglalkozik, nagyon érdekfeszítő leckékben. Az ősi kínai tudománnyal, a technika fejlődésével, tudományos felfedezésekkel ismerkednek meg. A tanulók ízelítőt kapnak a kínai irodalom és művészet történetéből is, függetlenül attól, hogy az irodalom természetesen náluk is külön tantárgy. A tananyag megismertet a csillagászat alapjaival, a nyomtatás megjelenésével, és jól illusztrálva mutatja be az írásjegyek fejlődését. A tankönyv képein többek között láthatók a teknősbékapáncélra írott vagy éppen bambuszra festett írásjegyek. A kultúrtörténet oktatása igen gazdag, hiszen hangulatos festményekkel és a kínai opera alapjaival is megismertetnek a leckék.

A következő fejezetekben ismét a külfölddel foglalkoznak, olyan alapvető kérdéseket boncolgatva, mint az élet eredete, vagy a fizika néhány nagyon fontos felfedezése. Itt is foglalkoznak a gőzgéppel… Csak néhány név az említésre (tanításra) kerülők közül: Isaac Newton, Galileo Galilei vagy az előző század német nagyjai közül Max Planck és Albert Einstein. A szerzők az emberiség genezisét is belevették a tananyagba, foglalkoznak az isteni eredet kérdésével, mint ahogyan fontos téma Charles Darwin, illetve az evolúcióelmélet. Ha már a felfedezőknél, tudósoknál tartunk: James Watt és Michael Faraday sem maradt ki a sorból.

A következő anyagrészben a tanulók megismerik a marxizmus alapvetését, majd visszakanyarodnak a XX. századi Kína eszmeáramlataihoz, a Kínai Köztársaság korszakát meghatározó „három népi elvvel”, majd Mao Ce-tung gondolataival foglalkoznak. Itt (is) tanulnak olyan – a magyar tananyagokban is felbukkanó – kínai politikusokról, mint Szun Jat-szen,^[8]Mao Ce-tung és Teng Hsziao-ping. Felbukkan a „Virágozzék száz virág...” elve, de nem része a tananyagnak a kulturális forradalom.

A kötetet záró anyagok, az utolsó kivételével, a jelenről szólnak, a modern Kína és a külföld tudományos, irodalmi és művészeti életéből adnak ízelítőt. Kang Ju-vej,^[9]a XIX. és a XX. század fordulója legnagyobb hatású kínai gondolkodójának élete, legfontosabb gondolatai is a történelemtanítás részévé váltak. (Kang Ju-vej egyébként két ízben is járt Budapesten: 1904-ben és 1908-ban. Naplójában mint keletről elszármazott „rokon népet” említi a magyarokat.) És szintén bemutatják a filozófus, reformer, Liang Ci-csao^[10] munkásságát. Itthon nyilván elsősorban az irodalomoktatás része lenne Lu Hszün,^[11]a XX. század elejének legnagyobb hatású kínai írójának munkássága. Kínában az élete is a történelemtanítás része, tekintettel arra, hogy Lu Hszün – akit sok vonatkozásban nem túlzás a kínai Petőfinek nevezni – hatása történelmi jelentőségű. Olyan ismert gondolkodók és irodalmárok (írók, költők, filozófusok, tanítók) életét is oktatják, mint a kommunista pártot alapító Li Ta-csao^[12]és Csen Tu-hsziu^[13] valamint Hu Si^[14]

A zárás tiszta kultúrtörténet a nagyvilágból: irodalom, képzőművészet, zene-, sőt, filmművészet a XX. század elejétől. Azon aligha lepődünk meg, hogy Rabindranáth Tagore, Percy Bysshe Shelley, Henrik Ibsen vagy Lev Tolsztoj neve (utóbbi kettőnél maradva, a nők mindenkori helyzetének illusztrálásául a Nóra vagy az Anna Karenina) a tananyag része. Egyébként talán ez a leginkább könnyednek nevezhető rész, egyszersmind a leginkább meglepő. Hiszen ki gondolná, hogy a kínai gyerekek kötelező tananyagába tartozik Beethoven munkássága és a klasszikus balett történetéből vett ízelítő mellett Louis Armstrong, vagy éppen Elvis Presley munkásságának tanulmányozása? A filmművészetet is közelebb kívánják hozni a diákokhoz, a fejezetet Charlie Chaplin képével illusztrálva.

Amint azt fentebb már említettük, a szemlézett három könyv mellett további történelemkönyvekből válogathatnak a kínai történelemtanárok. Ezek rengeteg témát érintenek, néhány közülük szerepel az alapkönyvekben, ezért itt inkább kiegészítő, részletező információt kapnak a diákok. Ezekben a könyvekben kevés kivétellel – mint a tudósok, Albert Einstein, Isaac Newton és a nálunk kevéssé ismert, kínai geológus tudós, Li Szi-kuang,^[15]akit hazájában a geomechanika atyjának tartanak, s aki sokat tett felfedezésével, újításával azért, hogy Kína olajnagyhatalom is legyen – a klasszikus értelemben vett történelmi hősök életét és történelmi témákat dolgoznak fel. Akár beleértve a nagy gondolkodókat, a napkeleti bölcseket, Konfuciuszt, Platónt és Arisztotelészt is – de a fenti állítás már vitathatatlan Oliver Cromwell, George Washington, vagy Napóleon nevének említésekor. Ugyanakkor akadnak olyan történeti alakok is, akik a magyar vagy akár más európai országok többségének történelemkönyvében szerényebb említést kapnak: ilyen a kínai Szun Jat-szen, az indiai Mahatma Gandhi vagy éppen a Török Köztársaság alapítójának tartott Kemal Atatürk. Bő említést kapnak a proletárforradalmak és a munkásmozgalom történetének legfontosabb szereplői, így Karl Marx, Friedrich Engels és Vlagyimir Iljics Uljanov, azaz Lenin is. A kínaiak Mao Ce-tungot és Teng Hsziao-ping életét is újra tanítják itt.

Ahogyan a magyar történelemtankönyvekben, úgy a kínaiakban is jelentős szelet a XX. század. Az I. világháború, a versailles-i békeszerződés, illetve tágítva a kört, a Párizs-környéki békeszerződések, a Népszövetség mind-mind téma. A gazdasági világválságon és az antifasiszta harcon keresztül jutnak el az öt leckében tárgyalt második világháborúig. Az azt követő, már valóban a legmodernebb időkről szóló anyagok sora a jaltai konferencia ismertetésével kezdődik, kitér a hidegháborúra, éppen úgy, mint a szovjet hegemóniára. Ázsia történelmének fontos fejezeteit tanítják a koreai, illetve a vietnami háborúról szóló fejezetben. Tananyag a közelmúlt, az utóbbi negyedszázad története is, így az iraki-iráni konfliktus, az Öböl-háború, illetve az egyik könyv foglalkozik a háborúellenes mozgalmakkal, s nem utolsósorban az Egyesült Nemzetek Szervezetével is. Az utolsó fejezet a jelené: béke és fejlődés a mai világban.

Mao Hszin-zsui az átlagosnál érdeklődőbb, a világra nyitott fiú. Érdekelte az is, milyen a magyar történelemkönyv. Egyben vérbeli diák. Örült, amikor látta, hogy – részben a latinbetűs szövegek és a kínai írásjegyek jelentette különbség, részben a feldolgozás tematikája miatt – neki egy adott külföldi témáról kevesebb évszámot kell bebifláznia, kevesebb anyagot kell megtanulnia. Aztán a témáról beszélgetve kiderült, hogy legalább annyit tud a történelemből, mint átlagos magyar kortársai, s jóval többet Európáról, mint mi a kínai történelemről. Nem kétséges: a kínaiak valamit jól csinálnak… Nem a lexikális tudást részesítik előnyben, hanem igyekeznek a folyamatok megértésére koncentrálni, hangsúlyt helyeznek arra, hogy láttassák, hasonló folyamatok mehetnek végbe hasonló történelmi körülmények között. Tesznek azért, hogy éberen tartsák a tanulók kreativitását.

Kína uralkodó dinasztiái

• Hszia-dinasztia (Kr. e. 21. század–Kr. e. 1600)
• Sang-dinasztia (Kr. e. 1600– Kr. e. 1046)
• Csou-dinasztia (Kr. e. 1046– Kr. e. 221)
• Csin-dinasztia (Kr. e. 221– Kr. e. 207)
• Hszi Han-dinasztia (Kr. e. 206–225)
• Tung Han-dinasztia (225–220)
• Három királyság (220–280)
  – Vej (220–265)
  – Su (221–263)
  – Vu (222–280)
• Nyugati Csin-dinasztia (265–316)
• Keleti Csin-dinasztia (317–420)
• Északi és déli dinasztiák (420-581)
  Nan Csao
  – Szung (420–479)
  – Csi (479–502)
  – Liang (502–557)
  – Csen (557–589)
  Pej Csao
  – Pejvej (386–534)
  – Tungvej (534–550)
  – Pejcsi (550–577)
• Szuj-dinasztia (581-618)
• Tang-dinasztia (618–907)
• Öt dinasztia, tíz királyság korszaka (907–960)
  – Hou Liang (907–923)
  – Hou Tang (923–936)
  – Hou Csin (936–947)
  – Hou Han (947–950)
  – Hou Csou (951–960)
• Szung-dinasztia (960–1279)
• Liao-dinasztia (916–1125)
• Harmadik Csin-dinasztia (1115–1234)
• Jüan-dinasztia (1271–1368)
• Ming-dinasztia (1368–1644)
• Csing-dinasztia (1644–1911)

Footnotes

1. ^{^} Rápolthy Ágnes nyelvtanár, Budapest
2. ^{^} Kína történelmének hagyományos, dinasztiák szerinti felosztása megtalálható a közlemény végén.
3. ^{^} Kubilaj kán (1215. szeptember 23.–1294. február 18.) Dzsingisz kán unokája, a Mongol Birodalom nagykánja, a Jüan dinasztia alapítója.
4. ^{^} Kuomintang 1912-ben alapított politikai párt, amely 1927 és 1948 között irányította Kínát. Legfontosabb alakjai Szun Jat-szen (1866. november 12.–1925. március 12.), „a kínai köztársaság atyja” és halála után Csang Kaj-sek (1887. október 31.–1975. április 5.) voltak. 
5. ^{^} Mao Ce-tung (1893. december 26.–1976. szeptember 9.) a Kínai Népköztársaság „első embere” az alapítástól a haláláig. Maoizmus a Mao Ce-tungról elnevezett, a marxizmus-leninizmusra alapozott, kínai eszmeáramlat, amely a Sztálin halála után az enyhülő szovjet politika bírálataként jött létre. A hatvanas-hetvenes években több európai szocialista országban is a fennálló rendszer szélsőbaloldali alternatívájaként jelent meg.
6. ^{^} Teng Hsziao-ping (1904. augusztus 22.–1997. február 19.) kínai politikus, reformer, 1976 és 1989 között a Kínai Népköztársaság tényleges vezetője.
7. ^{^} Konfuciusz: (Kr. e. 551–Kr. e. 479): Kína történetének legnagyobb hatású filozófusa, legfontosabb munkája a Beszélgetések és mondások. Konfucianizmus a Konfuciusz által alapított átfogó filozófiai eszmerendszer, kínai elnevezésének jelentése az írástudók tanítása, iskolája. Kiterjesztő értelemben konfucianizmusnak nevezik azokat a Csou-kori eszméket és intézményeket, amelyek évezredeken át meghatározták a kínai társadalom jellegét, az államrendszert, s az egész kínai életformát.
8. ^{^} Szun Jat-szen (1866. november 12.–1925. március 12.) nagy hatású forradalmár, a „Kínai Köztársaság atyja”, annak első elnöke.
9. ^{^} Kang Ju-vej (1858. március 19.–1927. március 31.) politikai gondolkodó a Csing-dinasztia alkonyán.
10. ^{^} Liang Ci-csao (1873. február 23.–1929. január 19.) gondolkodó, reformer, filozófus.
11. ^{^} Lu Hszün (1881. szeptember 25.–1936. október 19.): író, költő, gondolkodó, forradalmár, a modern kínai irodalom megalapítója.
12. ^{^} Li Ta-csao (1888. október 29.–1927. április 28.) ideológus, a Kuomintang vezetésének tagja, a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója, Mao Ce-tung egyik példaképe, támogatója.
13. ^{^} Csen Tu-hsziu (1879. október 8.–1942. május 27.) ideológus, filozófus, a Kínai Kommunista Párt egyik alapítója, első főtitkára.
14. ^{^} Hu Si (1891. december 17.–1962. február 24.) esszéista, filozófus és diplomata, a kínai nyelvreform atyja.
15. ^{^} Li Szi-kuang (1889. október 26.–1971. április 29.) A kínai geomechanika megalapozója, később a Kínai Tudományos Akadémia alelnöke, földtani miniszter.