Az Osztrák–Magyar Monarchia valóban a ,,népek börtöne” volt? – avagy mit tanítanak a román történelemtankönyvek erről az időszakról

A rendszerváltást követően sokan azt gondolták, lehetőség kínálkozik arra, hogy a kelet-európai országok – figyelembe véve a történettudomány korszerű álláspontját, s félretéve az előző századok sérelmeit – olyan egységes történelemoktatást biztosítsanak az ifjúság számára, amely hiteles, elfogulatlan és gyűlöletmentes. Ilyen irányú változtatást, javítást igényeltek 1990 után a román oktatásban addig használt történelemtankönyvek is, amelyek rendkívül sajátos szemléletűek, történettudományi hitelesség szempontjából megkérdőjelezhetőek voltak, átitatva természetesen a kommunista ideológiával.

Jelen írás az ezredforduló környékén (2000) megjelent román történelemtankönyvek tartalmát vizsgálja. Feltételezzük, hogy tíz esztendő elegendő idő a szemléletváltáshoz és a hitelességet szem előtt tartó változtatások megtételéhez, amennyiben ez az oktatásügy vezetőinek szándéka.

A folyóirat terjedelmi korlátaira tekintettel, nem vállalkozunk valamennyi történelmi korszak vizsgálatára. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharctól az első világháborúig terjedő időszakot feldolgozó részeket elemezzük, kiemelt szempontunk a történelmi hitelesség kérdése.

Az első, vizsgált történelemkönyv a gimnáziumok 12. osztálya számára íródott. A tankönyv csak a románok történelmét tanítja a kezdetektől napjainkig, s az egyetemes történelemmel kapcsolatos témák abban az esetben kerülnek elő, ha azok a románság történelmének megértését segítik elő. A vizsgált időszak erdélyi románjairól a tankönyv IV. Modern intézmények létrehozása című fejezete, azon belül is a 4. Kultúrpolitika és az országhatáron kívüli románság (1848–1918) című lecke szól részletesen.^[1]

A korszak általános jellemvonásairól a következő tudható meg: ,,A román állam létrejötte és konszolidálódása kedvező feltételeket teremtett és bátorítást adott a határon túl élő románoknak, hogy nemzeti törekvéseiket folytassák. Ez azonban azt eredményezte, hogy a határon túli románság nem vehetett arányának megfelelően részt a politikai életben, a kultúrpolitika terén is nyomást gyakoroltak rájuk. Az utóbbit támasztja alá az Erdélyben tapasztalható magyarosítási, a bukovinai németesítési és a besszarábiai oroszosítási szándék. A nemzetiségi jogok megvédésében egyes intézmények és a különböző politikai akciók segítettek (iskola, egyház, kulturális élet, politikai szervezetek, együttműködés az anyaországgal). A korszaknak voltak speciális jellemvonásai is [A „speciális jellemvonás” Erdélyre utal. K. A.]. Az erdélyi románok nehéz feladat előtt álltak azáltal, hogy XI-XIII.-tól [sic!], a magyar hódítástól kezdődően hosszan tartó idegen uralom alatt éltek. A haszna ezen időszaknak a két erős, nemzeti érzelmű egyházi intézmény létrejötte és kialakulása – a görög katolikus egyházé és az ortodox egyházé – két kulturális és politikai központot létrehozva (Balázsfalva, Nagyszeben), amely makacsul védte a nemzeti létet. (…) Az anyaország gondot viselt a határon túli románokra különböző formában: sajtó, nemzeti iskolák fenntartása, kulturális egyesületek fenntartása, erdélyiek felvétele a Román Akadémiába pl. Timotei Cipariu^[2] és August Treboniu Laurian^[3] felvétele). A kultúra így nemcsak egy szellemi egyesülést jelentett, hanem lehetőséget teremtett egy Nagy-Romániában való egyesülésre is.”^[4]

A korszak általános jellemvonásai, tudnivalói után a tankönyv 112. oldala külön alcím alatt tárgyalja az 1848–1918 közötti időszakban, Erdélyben élő románság helyzetét. A ’48-as forradalom és szabadságharc utáni időszakot három részre osztja: neoabszolutizmus időszaka (1849–1860), a liberális kormányzat időszaka (1860–1867), az osztrák-magyar dualizmus időszaka (1867–1918). A neoabszolutizmus időszakáról olvashatjuk, hogy az osztrák centralista, németesíteni és katolizálni kívánó politika korlátozta a románság nemzeti aktivitását. A korszak pozitívumának tekinti, hogy a román, görög katolikus fogarasi püspökséget érseki rangra emelték (1853) Gyulafehérvár-fogarasi^[5] érsekség néven. Az 1860–1867 közötti időszakban kaptak lehetőséget a románok a politikai életben való részvételre, visszavehették az irányítást a helyi szintű vezetésben, bizottságokban. Az 1863–64-ben Nagyszebenbe összehívott erdélyi országgyűlésről úgy ír, mint amelyen 46 román, 43 szász és 32 magyar képviselő vett részt. (Pedig a magyar és székely képviselők döntő többségének távolmaradása miatt a diétát csonka országgyűlésnek is szokás nevezni.) Az elfogadott törvények politikai és vallási egyenlőséget biztosítottak a románok és más nemzetiségek számára, és a román nyelv hivatalos nyelvvé vált Erdélyben a magyar és a német nyelv mellett.^[6] A román nemzeti aktivitást Erdélyben ebben az időszakban két fő pontban határozza meg: kulturális tevékenység (emlékiratok írása, konferenciák rendezése, egyesületek létrehozása) és politikai tevékenység. ,,Az 1867-es osztrák–magyar dualizmus létrejötte baljós előjeleket szolgáltatott Erdély számára.” – olvashatják a tanulók az 1867–1918 közötti időszakról szóló rész elején.^[7] Magyarország Erdélyt annektálva – olvashatjuk a továbbiakban – a magyarosítás különböző formáival próbálkozott: a nemzetiségeket, a sajtót érintő, az oktatást és a választást érintő törvények formájában. Ezt látva az erdélyi románság különböző politikai akciókkal próbált Erdély Magyarországba történő beolvasztása ellen tenni – írja a tankönyv –, például 1868-ban a Balázsfalván kiadott Pronunciamentum (nyilatkozat), amelyben autonómiát akartak Erdély számára és a szebeni diétán elfogadott törvények alkalmazását kérték. 1869-ben létrejött a Magyarországi és Bánáti Román Nemzeti Párt, úgy, ahogy az Erdélyi Román Nemzeti Párt is, amelyek 1881-ben egyesültek Román Nemzeti Párt néven. A párt a politikai passzivitást alkalmazta, s a legfontosabb nemzeti akciója a ,,memorandista megmozdulás” volt az 1892–1894 közötti esztendőkben, amely kritizálta Erdély annektálását és a magyarosító szándékot. ,,300 fős delegáció vitte Bécsbe a dokumentumot, amelyet az uralkodó a magyar hatóságoknak Budapestre küldött, elemzésre.” – szerezhetünk információkat az 1890-es évek elején történtekről.^[8] Ezt követően a fő vezetők ,,perbe fogásáról” és elítéléséről olvashat a diák. Ilyen elítélt volt az akció élén álló Ioan Raţiu^[9], s bár nem sikerült a megmozdulással a kitűzött célt elérni, de erős visszhangot váltott ki az akkori Európában. A tankönyv ír az 1905-ös szemléletváltásról a Román Nemzeti Párt berkein belül, amely során a passzivitáson alapuló politikai taktikát felváltotta az aktív, tenni akaró politika, amely ,,célul tűzte ki a román politikai önállóságot”.^[10] A Romániával való egyesülés nyílt szándéka előtérbe helyezett egy föderalista koncepciót Aurel C. Popovici^[11] tervei alapján, melyet Octavian Goga^[12], Vasile Lucaciu^[13] és Vasile Goldiş^[14] is támogatott, s amely az etnikai homogenitáson alapult volna. ,,A román nemzeti törekvéseket segítették a szocialista megmozdulások, amelyek egyre aktívabbak voltak 1905 után.” – olvashatjuk a tankönyv 113. oldalán. A tankönyvi lecke Erdéllyel foglalkozó részének végén olvashatunk arról, milyen kulturális ,,fegyverekhez” nyúltak a románok a nemzetiségi jogaikért, valamint milyen eszközöket vettek igénybe az anyaországi románok az ,,Erdélyért folytatott harcban”.^[15]

A 12. osztályosok számára írt tankönyvről elmondható, hogy a hiányosságok, s a téves adatok akadályozzák és meggátolják a tanulót abban, hogy a modern történettudomány álláspontjának megfelelő ismereteket szerezzenek a korszakról. A magyarok honfoglalását és Erdély birtokbavételét a XI–XIII. századra datálni tévedés. A tankönyv ezen tévedése vélhetően szándékos és tudatos, tudniillik a vitatott dákoromán kontinuitás elméletének akar érvényt szerezni.^[16] A románság vagy a nemzetiségek tudatos elnyomásáról beszélni ebben az időszakban történettudomány szempontjából értelmezhetetlen. Az újkor előtt ugyanis az egyének életét és mindennapjait nem az etnikai származás határozta meg. A földbirtok nagysága, a társadalomban elfoglalt hely volt az, ami meghatározta az illető kiváltságait, jogait, vagy azt, hogy részt vehetett-e a politikai életben. Ami hiányolható a tankönyv sorait olvasva, az, hogy nem tesznek említést a tankönyv szerzői arról, hogy bár a nemzetiségek, s köztük a románok, segítettek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverésében, mégis ,,azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésül”. Úgy vélem, fontos lenne láttatni a tanulókkal, hogy a Habsburg ígéretekből, amelyek a nemzetiségeknek szánt engedményekről szóltak, a későbbiekben nem teljesült semmi. Talán az egyedüli ,,fizetség” az osztrákok részéről, amiről a tankönyv is tesz említést, az a gyulafehérvár-fogarasi érsekség létrehozása, aminek kapcsán ,,nem is titkolták a mögöttes politikai szándékot, hogy ezáltal jutalmazzák a románok magyarellenes fegyveres fellépését az 1848–49-es szabadságharc idején”.^[17] A dualizmus időszaka a románok szemszögéből negatív korszak. Nem tagadható, hogy az 1900-as évek fordulóján mindinkább előtérbe kerül a magyar kormány magyarosító szándéka. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, s mindenképpen tanítani kell, hogy a kiegyezés utáni első kormányban a vallás- és közoktatási tárcát elvállaló báró Eötvös József javaslatára fogadta el az országgyűlés az akkori Európában kivételesen liberális nemzetiségi törvényt (1868. évi XLIV. törvény). Ennek ismeretében azonban a románság szemszögéből sem lehet a dualizmus időszakát ,,sötétnek” titulálni. A tankönyv nagy jelentőséget tulajdonít azoknak a ,,szocialista megmozdulásoknak”, amelyek szerepet játszottak a nemzetiségi és egyben román törekvések életben tartásában. Hatással voltak a nemzetiségekre azok az eszmék is, melyek leginkább szociáldemokrata célkitűzések között szerepeltek, s a tőkés társadalmi berendezkedés felszámolásáról és az általános választójog megteremtéséről szóltak.

A másik, 12. osztályosoknak íródott tankönyv Konzervativizmus, nacionalizmus, hagyománytisztelet címet viselő 6. fejezete két leckében foglalkozik a vizsgált korszakkal. A román társadalom Erdélyben és Magyarországon címet viselő lecke elején tájékoztatja a tanulót arról, hogy a korszakban az anyaországon kívül körülbelül 4 millió román élt. A dualizmust megelőző éveket egy olyan időszaknak tartja, amikor a románok körében lassú „tőkefelhalmozás” ment végbe, elsősorban az egyház és az oktatás terén. Megemlíti a jobbágyok felszabadítását, s hogy Bécs az erdélyi románok közül a görög katolikus felekezethez tartozókat támogatta. Az 1860 utáni időszak osztrák liberalizálódásának tulajdonítja azokat a változásokat, amelyek támogatták a nemzetiségek politikában való részvételét. Ez a tankönyv is megemlíti a nagyszebeni diétát, ahol a románok ,,megfelelő arányban voltak képviselve”.^[18] Az 1863–1864-ben elért ,,sikerekről” ebből a tankönyvből is tanulhatnak a diákok. A dualista időszakról azonban másféleképpen tanít, mint a korábban elemzett. Az 1867–1918 közötti évek társadalmi és gazdasági fejlődését olyan fejlődésnek tudja be, amelynek előnyeiből a románság is ,,részesült”.^[19] Bár tanít arról, hogy a nemzetiségek az akkori Magyarország társadalmának felét tették ki, mégsem voltak arányuknak megfelelően jelen a budapesti parlamentben, ennek ellenére talál pozitívumot a dualizmus időszakában a románságra nézve is. Az Erdélyben élő románok társadalomban elfoglalt helyéről is ad információkat. Leírja, hogy a román társadalom nagy része falvakban lakott és hagyományos gazdálkodást folytatott. Az általuk megművelt területek általában nem saját tulajdonú földterületek voltak. A legjobb gazdák közülük azonban egy ,,jómódú falusi elitet” alkottak és írástudók voltak.^[20] ,,Az erdélyi paraszt [erdélyi román parasztra gondol a szerző – K. A.] tudott hitelt kérni a bankból, volt bátorsága emigrálni Amerikába, hogy ott pénzt szerezzen, majd visszatérjen, és itthon földet vegyen.”^[21] Romániához képest Erdély és a Bánát magasabb ipari fejlődést produkál ebben az időszakban, köszönhetően az osztrák befektetéseknek és a magánbefektetők megjelenésének. Említést tesz továbbá egy vékony román városi rétegről, amelyet az értelmiségiek, ügyvédek, kereskedők és funkcionáriusok alkottak. ,,A nacionalista politika, amelyet a magyar kormányok folytattak a dualizmus idején, nem vezetett a románok asszimilációjához. Ők ugyanis tömbökben éltek, különböztek a magyar lakosságtól vallási, szociális tekintetben, ami megnehezítette az asszimilációjukat. Hasonlóképpen az egyház és az egyház által fenntartott iskolák autonómiája segítette a románokat abban, hogy saját nemzeti létük legyen Magyarországon, még akkor is, ha a magyar hatóságok nem nézték ezt jó szemmel. A magyar állam minden próbálkozása ellenére a románok többsége az állam hivatalos nyelvét [azaz a magyar nyelvet– K. A.] sem ismerte. Így a magyar politika magyarosító törekvése kudarcot vallott.” – s ezzel a megállapítással zárul a lecke.^[22]

A tankönyv 7. leckéje A románok politikai tevékenysége Magyarországon cím alatt a románság két politikai irányzatát (passzív és aktív irányvonal a Román Nemzeti Párton belül) mutatja be egy egész oldalon keresztül. Megemlíti Andrei Şaguna^[23] nevét, mint az aktivitást szorgalmazó politikai kör vezető személyiségét, ami különbséget jelent a már elemzett 12. osztály számára íródott tankönyvhöz képest.

Összességében pozitívnak mondható, hogy ez a tankönyv tanít a dualizmus időszakának olyan jellemzőiről, ami a román lakosság szempontjából is előnyös volt. A románság társadalomban elfoglalt helyéről mindenképpen beszélni kell, s ezt meg is teszik a tankönyv szerzői, azonban a román parasztság hitelfelvételeiről, valamint Amerikába emigrálásukról és visszatérésükről szóló mondat mindenképpen pontosításra és korrigálásra szorul. Az egyház és az egyház által fenntartott iskolák autonómiája kapcsán – akárcsak az elsőként vizsgált tankönyv esetében – nem szól báró Eötvös Józsefről és az európai viszonylatban is liberálisnak mondható nemzetiségeket érintő törvényekről. Irreális elvárás lenne a román szerzőkkel szemben, hogy írjanak a ,,Lex Apponyi” (1907. évi XXVII. törvény) néven ismertté vált, gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter nevéhez köthető, a nemzetiségeket érintő törvénycsomagról és annak előzményeiről. Pedig a tankönyvben szerepel, hogy a románság államnyelvismerete hiányos, s ez a törvény többek között éppen ennek a problémának orvoslására született.^[24]

A 11. osztályosoknak ugyanazon szerzők által összeállított tankönyv egyetemes történelemről szól.^[25] A 4. fejezet 2. leckéjében A modernizálódás problémái Közép-kelet Európában cím alatt esik szó a vizsgált korszakról. ,,Az Osztrák Birodalom, amelyet a Habsburg dinasztia irányított, 1867-ben átszerveződött, felvéve az Osztrák–Magyar Monarchia nevet. Így a magyarok nemzeti óhajai teljesültek. Más népek azonban elégedetlenek voltak, mivel nem biztosították számukra nemzetiségi jogaikat. Ha nem is kérték a Birodalom szétdarabolását, minden nemzetiség azt szerette volna, ha saját és autonóm politikai köre lett volna, ami biztosította volna a nemzeti identitás megőrzését.” – olvasható a tankönyv 42. oldalán. A ,,nemzeti identitás” szavakat pirossal emelték ki, és ennek jelentése, definíciója olvasható a 43. oldalon. Ennél is érdekesebb a 43. oldalon található térkép, amely az Osztrák-Magyar Monarchiát ábrázolja úgy, hogy Felvidéket Slovacianak nevezi. Az 53. oldalon található, a 1914-es Európát bemutató térképen csak a Monarchia nemzetiségeit jelölik, s e szerint Erdély lakossága román nemzetiségű.

A tankönyvet alaposan szemügyre véve megállapítható, hogy a térképek hibásak és mindenképpen korrigálásra szorulnának.

A következő könyv 8. osztályosok számára íródott – s akárcsak a 12. osztályosoknak szánt tankönyv –, ez is az egész tanévben csak a románok történelmével foglalkozik az ókortól a legújabb korig. A 9. fejezet 5. leckéje foglalkozik az általunk vizsgált időszakkal. Az anyaország határain kívül élő 4 millió román itt is szerepel, de olvashatunk az 1953-54-es jobbágyfelszabadításról és a görög katolikus románságnak biztosított előnyökről. A nagyszebeni román ortodox püspökség megalapításáról is tanulnak a diákok, megemlítve vezetőjének, Andrei Şaguna főpapnak a nevét is. Şaguna neve a korábbi elemzés során már felmerült: az egyik, 12. osztályosok számára írt tankönyv említi a nevét, de csak az aktivitást szorgalmazó politikai irányvonal kapcsán. Az 1860-as évek elején elért ,,román sikerekről” itt is olvashatunk, azonban ezeket ,,tiszavirág életű” sikereknek nevezi. ,,A Poroszországtól elszenvedett vereség következtében Ausztria nagy engedményeket tett a magyaroknak, annak érdekében, hogy biztosítsa az állam fennmaradását.” – ad magyarázatot a dualizmus rendszerének létrejöttére.^[26] A dualista időszak gazdasági és szociális fejlődéséről, amelynek előnyeit az erdélyi románság is élvezte, ez a tankönyv is említést tesz. A magyar kormány nacionalista politikájának felrója, hogy nem biztosította az olyan nemzetiségek számára a politikai jogokat, mint a románok, szlovákok, szerbek. ,,A nemzetiségi törvény és az oktatásügyi törvény (1868) ezt az állapotot véglegesítette.” – tesz burkoltan említést az Eötvös–féle törvényekről.^[27] A románság egy tömbben élése és felekezeti mássága itt is úgy szerepel, mint ami megnehezítette az asszimilálásukat. A lecke szövegében az asszimilálás szót egyedüliként pirossal kiemelték, s a 101. oldalon jelentését külön is meghatározzák. Az erdélyi románok helyzetét taglaló leckerész végén a tankönyvírók a Román Nemzeti Párt történetének és a korszak román politikai irányvonalainak leírására tesznek kísérletet.

A 8. osztályosok számára összeállított tankönyv, ha konkrétan nem is, de burkoltan tanít az Eötvös–féle törvényekről. A törvényeket azonban úgy értékeli, hogy az a nemzetiségek elnyomását a következő évtizedekre ,,véglegesítette”. Mivel az európai modern történetírás szerint ezek a korszak legliberálisabb törvényei, ez az álláspont a történettudomány szempontjából inkorrekt.

A vizsgálat tárgyát képező utolsó tankönyv 7. osztályos tanulók számára íródott. A XIX. századtól napjainkig tárgyalja az egyetemes történelmet. A 4. fejezet első leckéje a Nemzetek és nemzetállamok címet viseli. A lecke az állam, nemzetállam, nemzetiség fogalmakat próbálja tisztázni. Ír arról, hogy sok esetben előfordul, hogy egy nép más országban (az anyaország határain kívül) él, s az adott ország ebből adódóan lehet soknemzetiségű. ,,A 19. században olyan törekvés mutatkozott, hogy minden nép saját szabad és független államot szeretet volna…” – olvashatjuk.^[28] Ennek a vágynak tulajdonítja a században zajló függetlenségi és területszerzési harcokat. Az ilyen jellegű európai harcok közé sorolja az olasz egység és német egység létrejöttéért folytatott harcokat, de a románok egységtörekvéseit is. A Habsburg-birodalmat ,,mozaikokból álló” birodalomnak nevezi, amelyet németek, magyarok, csehek, románok stb. alkottak. A 41. oldalon található térkép Európa és a Balkán soknemzetű voltát próbálja szemléltetni az 1880-as években. A térkép állítása szerint Erdélyben, Partiumon és Székelyföldön kívül nem éltek magyarok, nincsenek Erdélyben szászok és szerbek sem, és sorolhatnám még a térkép hiányosságait, hibáit.

Az öt tankönyv részletes vizsgálata alapján megállapítható, hogy a rendszerváltást követően az annyira áhított elfogulatlan, az addigi sérelmeket félretevő, a történettudomány szempontjából hiteles történelemtankönyvek összeállítása az ezredfordulóig Romániában elmaradt. Az elemzett történelemkönyvekről az mondható el, hogy a dákoromán elmélet hitelessége bizonyításának, továbbá Erdély területének birtoklására való jogosultság bizonyításának szándéka sarkalatos pontját képezik a romániai oktatásnak. Elsősorban ebből következően mind a tankönyvek szövegében, mind a forráselemzésnél használható térképekben és forrásszövegekben rengeteg hiba lelhető fel.