Olvasási idő: 
8 perc
Author

A mese valósága

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

A B-12-es kisbolygón egy pöttömnyi, aranyhajú fiúcska összekülönbözik egyetlen rózsájával, amelyet ő maga gondozott, öntözött, óvott a széltől, és világgá megy; útja során más bolygókra látogat, és mindegyiken egy-egy felnőttet talál; a Földre is eljut: itt állatokkal, rózsákkal, emberekkel találkozik, majd meghal. Ennyi röviden a története „A kis herceg”-nek, Antoine de Saint-Exupéry lebilincselő írásának, amelyet nemrégiben Rónay György új fordításában jelentetett meg a Móra Könyvkiadó.
Ez a remekbe szabott s immáron világhírű munka formáját tekintve felnőttet és gyereket egyaránt magával ragadó mese. Mégsem pusztán formai sajátosságai teszik számunkra elsődlegesen értékessé, nem ezek kényszerítenek bennünket arra, hogy újból és újból végigolvassuk. Más ennek a vonzódásnak az oka. Az, hogy a kis herceg meséjében tulajdonképpen a huszadik századi ember valósága kerül bemutatásra. A mese főhőse voltaképpen mi magunk vagyunk, akiket az fenyeget, hogy elszakadunk az oly szükséges természeti élményektől, s akiknek az élete a mély és tartós kötődések hiányában egyre szegényesebbé válik.
Saint-Exupéry erre akar minket rádöbbenteni. Meséjében a kis herceg utazása kapcsán jelenünk társadalmát olyan kozmoszként írja le, amelyben minden egyén elszigetelt, a többitől elidegenedett bolygó, amelyben az egyes embert a saját életbarlangja által meghatározott torz, önző analógiás beállítottság jellemez. Felvonultat ilyen, a korunk kórtüneteit magukban hordozó ember-bolygókat. A „király”-t, aki mindenkiben alattvalót lát. A „hiút”-t, aki minden látogatójában „csodálóját” pillantja meg. Az „üzletember”-t, aki csak a vagyont hajszolja, mindent birtokolni akar, de élete sivár. A tudós „geográfus”-t, aki másoktól szerzi ismereteit, de nem ismer közvetlenül óceánokat, hegyeket, folyókat, virágokat, mert a „komoly” tudáshoz méltatlan, hogy kilépjen az elvontságok köréből és „lealacsonyodjon” az érzéki szférához. Az „iszákos”-t, aki iszik, hogy felejtsen, aki azt igyekszik elfeledni, hogy szégyelli magát, s azért szégyenkezik, mivel iszik.
Vajon nem elgondolkodató-e, hogy a kis herceg az ember-bolygók e kozmoszában egy önmagában véve ugyancsak fura szerzetet, egy esztelen „lámpagyújtogató”-t talál a legértékesebbnek? Olyan embert, aki a jelenben is a régi idők – ma már ostoba – parancsa szerint végzi munkáját, mert önálló gondolkodásra és cselekvésre képtelen. A kis herceg róla mégis így vélekedik: „Lehet, hogy ez az ember itt: merő képtelenség. Mégis kevésbé képtelen, mint a király, a hiú, az üzletember meg az iszákos. Az ő munkájának legalább van valami értelme. Ha meggyújtja a lámpáját, mintha egy csillagot segítene világra vagy egy virágot… Ezt, ezt a többiek mind megvetik: a király is, a hiú is, az iszákos is, az üzletember is. Pedig szerintem ő az egyetlen, aki nem nevetséges. Talán, mert mással törődik, nem saját magával.”
Az ember-bolygók torz alakjainak felvonultatásakor Saint-Exupéry mélységes humanizmussal, óvón figyelmeztet a kis herceg szavaival: mi „felnőttek fölöttébb furcsák” vagyunk, s nem szabad ilyeneknek lennünk. Az író azonban nemcsak elijeszteni akar bennünket elidegenült önmagunktól, hanem egyúttal kiutat is mutat számunkra. Ezt a kiutat a mese egyik legszebb részében – már itt a Földön – a róka ismerteti meg a kis herceggel. Az a róka, akit a könyv szomorú főhőse első találkozásuk alkalmával játszani hív, s aki az invitálásra így felel: Nem játszhatom veled, mert nem vagyok „megszelídítve”. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”? – érdeklődik a kis herceg. Olyasmit – válaszol neki a róka –, amit az emberek nagyon elfelejtettek: kapcsolatokat teremteni. Azt jelenti, hogy mi most egymás számára még nem vagyunk szükségesek. De ha „megszelídítesz”, akkor szükségünk lesz egymásra, akkor kölcsönösen megfényesítjük egymás egyhangú életét. Az okos róka figyelmezteti a kis herceget: „Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít. Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupán kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.”
És a kis herceg szót fogad, „megszelídíti” a rókát, barátokká válnak. Megérti, hogy sokszor rajtunk múlik boldogabb voltunk, hogy a dolgok csupán hozzájuk fűződő kapcsolataink révén jelenthetnek számunkra valami pozitívat. Megvilágosodik előtte, mit is jelent számára a B-12-es kisbolygón hagyott rózsája. Hogy az több neki, mint a Földön talált ötezer rózsa, mert azt ő öntözgette, ő védte burával, ő óvta szélfogóval. Mert az az ő virága, s éppen azáltal vált számára oly fontossá, hogy ideje egy részét „rávesztegette”.
A róka ás titkokat is elárul a mese hősének. Azt, hogy az embereknek szükségük van „szertartások”-ra, amiről ugyancsak alaposan elfeledkeztek, mert tőlük lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Mert csak általuk tudunk kiemelkedni a hétköznapok egyhangúságából. A rókától a kis herceg megtanulja, hogy az ember felelős az általa „megszelídített” dolgokért. „Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondja neki a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelőssé lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért.” Tudatosul benne egy másik igazság is. Az, hogy a „megszelídítés”-nek, a kapcsolatteremtésnek szomorú oldala is van. Amikor a „megszelídített” rókapajtástól búcsúznia kell, fölmerül előtte a kérdés: érdemes-e kapcsolatokat kiépíteni, ha egyszer fájdalmat okoz az elválás attól, akit vagy amit megszerettünk? Így beszél a rókához: most sírsz elválásunk miatt, semmit sem nyertél tehát vele, hogy megszelídíttetted magad. De nyertem – válaszolta a róka –, mert a búza eddig közömbös volt számomra, most azonban, hogy megismertelek és elmész, a búzatábláról te fogsz eszembejutni, neked szép aranyhajad van, és az aranyos búzatábláról rád gondolok majd.
A kis herceg a „megszelídítés” e fájdalmas oldalát a mese folyamán még egyszer átéli. Akkor, amidőn halála előtt el kell válnia ettől az egyetlen embertől, akivel kölcsönösen „megszelídítették” egymást, akivel az együttesen átélt események, a beszélgetések összekötötték. A halál bizalmas dolog, nincs előle menekvés.
A kis herceg mégis – bár sírva búcsúzik az élettől – azt vallja, szép volt élni, mert barátjáról mindig a rozsdás csigájú, éneklő kút jut az eszébe, amelyből együtt ittak. Barátja pedig, a csillagokat nézvén, őrá, az ő bolygójára, az ő nevetésére gondolhat. Elválóban így beszél hozzá: „ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel. És szívesen fogsz együtt nevetni velem. És néha kinyitod majd az ablakodat, csak úgy kedvtelésből. És a barátaid nagyot néznek majd, ha látják, hogy nevetsz, amikor fölnézel az égre. Te meg majd azt mondod nekik: »Igen, engem a csillagok mindig megnevettetnek!« Erre azt hiszik majd, hogy meghibbantál. Szép kis tréfa lesz.”
Antoine de Saint-Exupéry meséje, „A kis herceg” tanulságos olvasmány. A természet, embertársaink, az „apró” dolgok fokozottabb megbecsülésére, önzetlenségére ösztönöz. Arra, hogy lépjünk ki az egyéniségünket és környezetünket deformáló bolygó-világunkból. Azt sugallja számunkra, hogy gazdagabb és harmonikusabb életünk csak saját öntudatos munkálkodásunk gyümölcse lehet.
A mesebeli kis herceg a róka segítségével ismerte fel helyzetét a világban s teremtette meg önmaga és mások számára az emberibb életet. Nekünk pedig legyen példaképünk ő, ez a pöttömnyi, képzeletszülte alak. Szeressük mi is, miként ő, a naplementéket, a virágokat, a csillagokat, óvjuk a jót a rossztól, igyunk a friss kutakból, „szelídítsük meg” kölcsönösen egymást – bizonyára boldogabbak leszünk!